Nitor et Umbra

Szomorú, hogy mások iránt érzett haragunkban ön-önmagunkon állunk bosszút. Tönkremegyünk. És miért? Mások ostobasága miatt, mások arroganciája, pökhendisége, gyávasága és érzéketlensége miatt.

Szeretni, szeretni kellene. Szeretet kellene ennek a világnak. De van, hogy a világ minden odaadása és figyelme is kevés ahhoz, hogy megmentsünk egy elkorcsosult lelket. S aztán? Aztán jön a gyűlölet, a fájdalom, mert segíteni nem tudunk rajta, hát bosszút állunk. Akár gondolatban, akár tettekben.

Hisz minket is bántottak, hisz nekünk is fájt. De mire jó ez? Mire jó a káröröm?

Ez, ez a valódi cél, és ez a helyes út?

Nem tudom.

Az embernek nehéz megküzdenie a lelkében élő démonokkal, de a legnehezebb tudni, hogy elbuktunk s elfogadni. 

Mindenki tud haragot, utálatot érezni s ha ez a lelkébe ragad, hát egy láp jön létre, melyben az érzelmek elsüllyednek, s nem marad csak az önvédelem, a hazugságok és a harc.

Pofon az ölelés helyet, ordítás a megértés helyett...

Sorvadunk. Generációk nőnek fel lélekszegényen, s aki netán többre vágyna azt eltiporják.

Tennünk kell ez ellen. Változtatni mindig nehéz, de az elnyomott gyerek egyszer felnőtt lesz... S akkor majd nem fog többé törődni szüleivel... Ezt akarjuk elérni? Hogy utódaink ne lássák bennünk csak az elnyomót, vagy a nem figyelőt, vagy az ellenséget? 

Vajon hazavágyunk-e egy olyan otthonba melyben rossz emlékek értek? Nem tudom...

De szeretnék változtatni... Szeretném, ha minden szülő, aki zsarnokként ül csemetéjén megértené, hogy ez nem helyes... Mert a gyermek is ember, de legalábbis azzá válik.

Ma különös szépségnek lehettem tanúja.

Hajnalban láttam, amint a tiszta világos kék égen még le nem nyugvó hold virraszt, s a nap szerepét átvéve lemosolygott az emberekre.

Megtorpantam a tömeg közepén, s noha az idegenek majdnem elsodortak én csak álltam s bámultam az égre.

Őrült vagyok, de bár lenne több belőlem...

Aztán most este (éjjel megyek-éjjel jövök) újfent csodának voltam tanúja.

Most olyan közel van a hold hozzám, hogy ki akarok rohanni és leszakítani belőle egy darabot. Hatalmasnak tűnik itt az észak-keleti boltozaton. S ahogy utaztam, az ablaküvegen át láttam, amint lenyugszik a hegyek mögött, majd megvirrad. Ő nem mozdult, én haladtam, de mégis ő élt és én nem...

Gyönyörű, halovány derengés a csillagos égen, most oly sápadt, mint szerelméért aggódó szűzleány. 

Szerelmes vagyok, a holdba, a szélbe, a mindenségbe. Mert talán, a mindenség is szerelmes énbelém...

Ma hajnalban, egy kietlen buszmegállóban állva, fölpillantottam az égre, s annyira gyönyörű látvány tárult elém, hogy megrendültem. Ám árva némaság helyett ajkamra szavak szökkentek, s egyszer csak azt vettem észre, hogy immár Kosztolányi Hajnali Részegségét szavalom teljes átéléssel.

Mondhatnád, hogy ez semmi.

Mondhatnád, hogy ez szánalmas, megvetendő, bolondnak néztek a mellém szegődő emberek, akik szintén a buszt várták.

Elutasítom a nézeteidet.

Tudod, az a nagymama, noha a mű végén nem tapsolt s ugrált örömében, attól még figyelt fél-halk szavaimra, s mikor vége lett felém sandított, biccentett, majd odébb botorkált... 

Az a fiatal, aki ugyan az elején biztos elhitte, nem vagyok magamnál, az utolsó sorom után, hogy megfordultam döbbenten nézett vissza rám, majd elfordult s némán merengett...

Kell ennél több? Kell ennél több egy poétának? Egy írónak? Egy előadónak? Akárkinek?

A némaság a legszebb jutalom, mikor kicsírázik az emberekben a megértés, s merengésükkel megemésztik saját érzelmeiket...

Köszönöm ez több, mint bármilyen tapsvihar...

S hogy a felkelő nap hajnalban köszöntött, az már csak kedves ráadás volt számomra.

Ha valakire haragszol, az csak azt bizonyítja, hogy érdekel a másik. Hogy törődsz azzal mit tesz, vagy mit mond.

Igazából akkor mondhatod, hogy pontot tettél egy kellemetlen kapcsolat, barátság, ismeretség végére, ha már gyomorgörcs és méreg nélkül képes vagy rámosolyogni.

Nem egyszerű, hiszen ehhez le kell tisztáznod magadban mindent, de hidd el boldogabb leszel, mert egy teherrel kevesebb nyomja majd a vállad.

Hidd el, ha megszabadulsz maradéktalanul a haragodtól, könnyebb leszel és magasabbra fogsz repülni, mint eleddig.

Hiszen ahelyett, hogy magadat rombolnád idegességgel, könnyedén átléphetsz rajta

S hogy a másik nem érti miért nem törődsz már vele? Ugyan... Ne zavartasd magad. 

Meglehet, sosem fogja megérteni, milyen is könnyedén belenevetni a vicsorgó arcokba. 

És nem utolsósorban...

Egy mosoly, mindig a legrövidebb út két ember között...

"Lám jó jónak lenni...

Megemelni a kalapot annak is aki elesett, annak is aki elbukott és reszket... Annak is, aki éppen most készül talpra állni.

Mert az ember mindent visszakap, az ütést is, meg a simogatást is."

Lám jó, igazán embernek lenni.

Jó a tükörbe nézni és kihúzni magunkat. Jó mosolyogni az éjszaka leple alatt is a semmibe. Jó eltűnődni, hogy aprócska létünkre milyen hatalmasak vagyunk a magunk szemében, ha azok vagyunk.

Jó megsimogatni a tükörképünk.

Mert magunktól mindent visszakapunk. Az ütést is, meg a simogatást is...

Egy fekete, egy fehér.

Egy hang, majd még egy.

Egy dallam kergeti a másikat, majd ököllel kívánnánk csapni a billentyűkre. 

Tudum, felsikolt a hangszer, nem neki való ez az erőszak, de ha egyszer nem megy... Ha egyszer nem lehet, miért olyan nehéz? Mikor lesz meg a dallam, mikor lehetünk elégedettek?

Sohasem...

Lényegtelen...

Új év...

Új élet

Új esélyek

Új remények

Új játszóterek

Új észérvek

Új álmok

Új imák

Új én...

Az a baj az emberekkel, hogy elhiszik, hogy vannak olyan helyzetek amikor minden nemű felelősségérzet nélkül átgázolhatunk másokon, s ezzel megalázva őket diadalmaskodhatunk.

Hogy szeretet nélkül kisajátíthatnak másokat...

Pedig ilyen helyzet SOSINCS.

Minden ember ember, ennél én sem vagyok több és te sem vagy kevesebb...

Nem azért szeretlek téged, mert te szeretsz engem...

Hanem azért mert képes vagy önmagadat szeretni.

Ha gyűlölettel néznél magadra, valószínűleg képtelen lennék szívből megszeretni lényed. 

De te oly nagy gonddal ügyelsz magadra, annak ellenére, hogy tudod: sosem elszel tökéletes és pont olyan amilyen lenni akarsz, és mégis kitartasz magad mellett, mert bízol abban, hogy van célod, van értelmed ezen a kusza-forgatókönyves bolygón...

Tehát... szeretlek, mert te is szereted magad. S ezáltal képes vagy engem így, tökéletlenül is a magad teljességében szeretni...

Mikor az ember végre ráébred arra, hogy senki sem kell, csak azért hogy boldog lehessen, akkor képes lesz valakit igazán a szívébe fogadni feltételek nélkül...