Nitor et Umbra

Ha valakire haragszol, az csak azt bizonyítja, hogy érdekel a másik. Hogy törődsz azzal mit tesz, vagy mit mond.

Igazából akkor mondhatod, hogy pontot tettél egy kellemetlen kapcsolat, barátság, ismeretség végére, ha már gyomorgörcs és méreg nélkül képes vagy rámosolyogni.

Nem egyszerű, hiszen ehhez le kell tisztáznod magadban mindent, de hidd el boldogabb leszel, mert egy teherrel kevesebb nyomja majd a vállad.

Hidd el, ha megszabadulsz maradéktalanul a haragodtól, könnyebb leszel és magasabbra fogsz repülni, mint eleddig.

Hiszen ahelyett, hogy magadat rombolnád idegességgel, könnyedén átléphetsz rajta

S hogy a másik nem érti miért nem törődsz már vele? Ugyan... Ne zavartasd magad. 

Meglehet, sosem fogja megérteni, milyen is könnyedén belenevetni a vicsorgó arcokba. 

És nem utolsósorban...

Egy mosoly, mindig a legrövidebb út két ember között...

"Lám jó jónak lenni...

Megemelni a kalapot annak is aki elesett, annak is aki elbukott és reszket... Annak is, aki éppen most készül talpra állni.

Mert az ember mindent visszakap, az ütést is, meg a simogatást is."

Lám jó, igazán embernek lenni.

Jó a tükörbe nézni és kihúzni magunkat. Jó mosolyogni az éjszaka leple alatt is a semmibe. Jó eltűnődni, hogy aprócska létünkre milyen hatalmasak vagyunk a magunk szemében, ha azok vagyunk.

Jó megsimogatni a tükörképünk.

Mert magunktól mindent visszakapunk. Az ütést is, meg a simogatást is...

Egy fekete, egy fehér.

Egy hang, majd még egy.

Egy dallam kergeti a másikat, majd ököllel kívánnánk csapni a billentyűkre. 

Tudum, felsikolt a hangszer, nem neki való ez az erőszak, de ha egyszer nem megy... Ha egyszer nem lehet, miért olyan nehéz? Mikor lesz meg a dallam, mikor lehetünk elégedettek?

Sohasem...

Lényegtelen...

Új év...

Új élet

Új esélyek

Új remények

Új játszóterek

Új észérvek

Új álmok

Új imák

Új én...

Az a baj az emberekkel, hogy elhiszik, hogy vannak olyan helyzetek amikor minden nemű felelősségérzet nélkül átgázolhatunk másokon, s ezzel megalázva őket diadalmaskodhatunk.

Hogy szeretet nélkül kisajátíthatnak másokat...

Pedig ilyen helyzet SOSINCS.

Minden ember ember, ennél én sem vagyok több és te sem vagy kevesebb...

Nem azért szeretlek téged, mert te szeretsz engem...

Hanem azért mert képes vagy önmagadat szeretni.

Ha gyűlölettel néznél magadra, valószínűleg képtelen lennék szívből megszeretni lényed. 

De te oly nagy gonddal ügyelsz magadra, annak ellenére, hogy tudod: sosem elszel tökéletes és pont olyan amilyen lenni akarsz, és mégis kitartasz magad mellett, mert bízol abban, hogy van célod, van értelmed ezen a kusza-forgatókönyves bolygón...

Tehát... szeretlek, mert te is szereted magad. S ezáltal képes vagy engem így, tökéletlenül is a magad teljességében szeretni...

Mikor az ember végre ráébred arra, hogy senki sem kell, csak azért hogy boldog lehessen, akkor képes lesz valakit igazán a szívébe fogadni feltételek nélkül...

Sosem voltam szerelmes,

de már sokszor éreztem, hogy

véresre marja torkomat

az az utolsó kiáltás,

melyet ez az élő börtön hallat

hogy ha úgy érzi valamit féltenie kell.

Pedig a kincs,

ami enyém volt, csupán fénylő kavics

semmi más, ez nem is vitás.

De láttam más szerelmeket

sokat: fojtót, részegítőt, még az is 

meglehet, hogy mámorosat is...

De most valakinek felfedni a sorsomat,

úgy hiszem túl nagy kockázat lenne,

s az Ő felemelvén kezét belém integetne

némi reményt a halovány délelőttön.

Meg lehet még elhinné e börtön,

hogy adhat menedéket, keményet,

hogy el se feledhessen bút, örömöt. Erények?

Visszaköszönnek egy hajnali rima torkában.

Aztán aki pőrén láthat valószínűleg széttépne.

S így, innen nézve, már nem remélve, látnám

hogy hanyatlik testem, azt hiszem, újra kikacagnám.

Minek nekem szerelem?

Se részese, se koldusa, se vagyontalan adósa

nem akarok lenni. 

Majd egyszer talán, ha jónak látom - s már

nem lesznek élő, fonnyadt rózsák a párnámon - valamikor,

ha a sors búskomor szeszélyét lemásolva belém is belém

csap a villám s eléget, akkor majd torzítok mosolyt, szépet.

S nevetve regélek majd róla,

miképpen anyám, ahogy apámról szólt "ma".

Mert tán ez a sorsom? Ugyan az mint nemzőmé?

De ki ő nekem, hisz nem is tudom élt-e valaha,

S hogy élt, annak csupán egy sírkő a bizonyítéka.

Sosem tudom már meg, mikor lelt szerelemre...

Semmi több, semmi álltatás:

csupa-csupa öníró vallomás...

Látnok... Zsarnok könnyed léptek,

Hát azt hiszem megint elítélnek,

mert nem voltam még szerelmes sohasem,

de mit tegyek, ez az én esetem... Különc vagyok?

Pedig hazudtam, Ó igen,százszor, ezerszer s annyi

hazugságot kaptam cserébe,

hogy úgy érzem ennyi kijárt.

 Ha több lenne az fájna, ha kevesebb 

siratnám hiányát.

Mind ez, mind az hiába...

De nem baj mert ez az élet még az enyém,

s még enyémnek tudhatom,

addig minden halk szavát magamnak dúdolom.

Sosem voltam szerelmes...

Ó, ne nézz így rám kedves!

Ne nézz, ne nézz! Nekem is fáj most ezt mondanom,

De az a mosoly az arcodon,

úgy is tudom régről: hamis,

s műkönnyeiddel az igazi is

elemésztődik.

Itt minden-minden csupa máz és hamisság,

s minden fogad mely egykoron belém vájt

mérget fecskendezett ereimbe...

Szeretlek emígy-amúgy, ilyen-olyan eszme...

De sosem kérdezted meg tőlem: mondd csak miért szeretsz te?

Pedig lehet akkor megértettél volna, hiszen

Azt hiszem magammal osztoztam szerepemen...

Tehát sosem voltam szerelmes...

 De talán éreztem hasonlót.

Bár az legfeljebb mimózavirágnak elég

ékes, édesen bűzlő dögvirágok mellett!

Vajon Fréziáknak, óriás, légcsapóval kéjt ölő,

vastag húsú, nyálkás virág nektárjának, mikor leszek részese?

S ha elemészt e dög-mennyország, ki kérdi meg, hogy

"Senkinek szabad-e szeretnie?"

Itt toporgok a világnak szélén, s ezeken rágódom,

bármerre lépek csak zuhanni fogok. Áldom

a sorsot mert ilyen kegyes volt, hogy bevégezhetem,

talán csak azt bánom kicsi, hogy soha se voltam szerelmes...

Mindegy. Már lekopott minden szín és máz, lekopott 

minden álom, s a felhőket magam köré gyűjtve

úgy érzem nincsen semmi, túl a peremhalálon.

(2009.11.12 Deamon J. E. York - egy lépést előre, egyet hátra...) Copyright...

Na és? Mit tehet veled a világ mitől félsz? Legfeljebb kinevetnek, de mivel a nevetés gyógyító hatású, így általad gyógyulnak Ők.

Miért lennél te feszélyezve ha vizslatnak, igenis húzd ki magad! Mert erős vagy, mert önmagad vagy, mert szabad lehetsz, ha szabaddá teszed magad. Tudod van egy kicsiny lakat a mellkasodon, de te rejtetted el a kulcsot. Keresd meg!

Mert a szabadság nem odakint van, hanem odabent... benned...!

Ess szerelembe a véletlenekkel, ess szerelembe a csillagokkal, és mindenkivel aki utadba akad.

Könnyebb mint hinnéd, csak járj nyitott szívvel, ehhez persze az kell, hogy felvállald: Lehet hogy sírni fogok.

És? 

Kinevet a világ? Öleled kebledre. Hidd el ez nem holmi zöld-gyom beszéd, vagy hegyi szavalás. Én is tanultam, megemésztettem és most neked adom saját szavaimmal, hogy tán jobban értsd mit is jelent élni. Ezt nem mind én találtam ki, nálamnál ezerszer okosabbak és bölcsebbek. Én csak magamba iszom a tudást, s saját ízlésem szerint adom vissza.

Talán ki is egészítem.

De ez is csak azért, hogy okulhass belőle... Nézz magadba mélyen, és mondd: Félsz attól, hogy eltipornak?

Csak az tud eltiporni, akinek hagyod...

és miért hagynád?

Tudod mit? Nevessen csak ki a világ...Ha ez megtörtént, gyere ide vissza és nevess te is egyet, majd ölelj meg.

Várok rád...

Most állj meg. Itt, ahogy vagy, ahogy ezt olvasod. Nézz mélyen magadba, komolyan!

Szeretsz...? Ebben a minutumban kitölt a végtelen és momentán el nem pusztítható szeretet? A töretlen, az ingyen adott, a feltételek nélküli? Biztos?

Azt hiszem a világon mindössze az emberiség 2%-a mondhatja el, hogy úgy szeret ahogy kellene... De ez is ingadozik +/- 1%... 

Ne hazudjunk önmagunknak. Hol van már az a régi igazi odaadás? 

Miért csak ritkán találunk egymásra. Mosolyogjunk néha őszintén, szívből, nem követelőn, nem számítón.

Nem, nem fog történni semmi csoda. Nem süt ki a nap, nem vonulnak el a felhők... És nem fogunk hirtelen feltámadó, mindent elsöprő változást érzékelni. Nem fogok hazudni, nem lesz semmi különös.

Esetleg, ha egy mosolyt kapunk válaszul megrezzen bennünk valami... Egy húr a lélekhárfán, de ha nem gondoztuk eleddig igen csak hamis lesz, és hosszú ideig kell újrahangolnunk türelemmel, féltéssel, gondoskodással. A gond, pediglen csak az, hogy nem nálunk van az eszköz amivel ezt megtehetjük, és aki ezt megtenné az pedig elkéri az árát, melyet hosszan kell gyűjtögetnünk.

Nézzünk le a csuklónkra, s képzeljünk oda egy szeretetkarkötőt. Ez egy csupasz fémkarika... Egyeseknek talán ott csüng rajta néhány apró mosoly, vagy szeretetszikre felfűzve, sőt akadnak akik kereszteket aggattak oda. De a legtöbbünknek üres...

Pedig csak ezzel fizethetünk...

De megéri, mert ha egyszer már szépen fog szólni a lélekhárfánk, akkor azzal nem csak önmagunkat gyönyörködtethetjük... Akkor már tettünk azért valamit, hogy ne hiába éljünk...

Bár mindenki ezt tartaná szem előtt... Hogy a saját lélekhárfája szépen zengjen a többivel összhangban, s nem egymás dallamát kritizálnánk...

Kérhetnénk egy ölelést, az olyan mint valami menüett... Én a te lelkeden hárfázom, te az enyémen... Ha mindketten szépen szólunk...

Akkor ott... meghasad a világegyetem és teljesen új dimenzióba csöppenünk...

De ki járt már ott... ?

Lefogadnom, hogy senki sem...

"Vajon ha szembejön velem valaki, és rámosolygok, akkor miért a döbbenetet látom a szemében?"- tegnap éjszaka ezt kéreztem magamtól, míg lent ültem a nappaliban a kandalló előtt és néztem hogyan alszik ki a parázs, mint hült helye a szeretetnek.

Ki fogja újra megrakni a tüzet, ha kialszik? Vajon hány és hány szív üresedett ki csettintésnyi idő alatt, s hagyta megfagyni legbensőbb énjét?

De ki vagyok egyáalán ÉN. Hogy bíráljak? Senki, sohaországban tengedő különc alak.

Szeretnék egy párnát a világegyetem ölében, hogy míg folyamatosan teszem fel a kérdéseimet egy létező - avagy nem létező - alkotónak, pihenehssek egy kicsit.

Na nem mintha mások hamis-mosolya ne altatna.

A Szociálromantika ott kezdődik, ahol úgy mosolyogsz, mintha csupa-csupa szeretet lennél, közben meg magadban anyázol.

Most finoman fogalmaztam...

Hogy én hogy útálom, mikor azt vágják a fejemhez, hogy álomvilágban élek. Útálom, ha nem értik meg, hogy máshol akarok lenni. Megbetegít az emebrek ostobasága...

Energia akarok lenni, nem pedig egy ellenség mások számára...

Csak le akarom valahova rakni a fejem... Hehhe hehhe hehhe...

Hogy az ember mennyire befolyásolják bizonyos dolgok... *Nevet...*

Nevetségesek a mű-kapcsolatok, mű-barátságok. Ez mind mind csak a protekció és protezsálásra élülő negédes krém a felszínességi tortán. Muhahhahha